Lélekszakadva rohan át egy fiatal fiú az utcákon és sötétségbe burkolt sikátorokon. Úttesteken szalad keresztül, dudáló és csikorgó autókat hagyva maga után, akik feldúltan kiabálnak utána. A fiú akkor sem áll meg, mikor egy elsülő fegyver dörrenő hangja hasít végig a hideg éjszakán, egyenesen az üldözött vállába fúródva. Nem kiált fel, csupán erősen összezárja fehér fogait és csillogó szemeit, majd ugyanúgy folytatja a futást. Talán másodpercek, percek, de lehet hogy órák telnek el, mire végre úgy érzi, lerázta az üldözőit, így fáradtan rogy le egy koszos sikátor legsötétebb zugában. Reszketegen engedi ki a levegőt ajkai közt, ahogy egy újabb éjszakát túlélt. Érzi, ahogy a friss sebből folyamatosan szivárog a vér, ráadásul a benne lévő golyó miatt borzalmas, lüktető fájdalommal jár. Fejét a szabad ég felé emeli, könnyei hangtalanul folynak végig meggyötört arcán, úgy kémleli a milliónyi csillagot, megnyugvást és biztonságot várva tőlük.
Nem érdekli, hogy ha itt marad, a halálon kívül más nem vár rá. Ő csupán szabad akar lenni, még ha csak pár percre is. Gondtalanul akar aludni, úgy hogy tudja, holnap nem vár rá ugyanez a borzalom. Elmosolyodik, ahogy egy hullócsillag szeli át az égboltot, és belegondol, hogy mennyivel szebb élete is lehetne, ha nem ment volna ki három éve az erdőbe, ahol olyat látott, amit nem szabadott volna és emiatt az egész élete meg lett bélyegezve. Ha nem tette volna, talán boldogan élhetne tovább nővéreivel és szüleivel. Az a két apró szó, ami mindig ott van, miután megbántunk valamit. Ha nem… A fiú fojtottan és hang nélkül kiált bele az éjszakába, könnyei pedig megállíthatatlanul peregnek végig sebes arcán. Kim JongIn mindig mindenre későn jön rá. Akkor, mikor már…
Hangokat hall, léptek zaját, amik egyenesen felé tartanak. Egy pillanatra övéhez nyúl, ahol ott rejtőzik egy tőr, de aztán meggondolja magát. Hisz már úgyis mindegy, mi történik. Bármit tesz az idegen, ő akkor is meg fog halni, hiszen már… Amint elé ér a magas tag, ő lassan emeli a szőke hajú alakra a tekintetét.
- Jól vagy? – A szőke hozzá szól. Hozzá, Kim JongInhoz, akit nem is ismer. – Megsérültél, igaz? Vérzel… Kórházba kell menned. – JongIn keserűen felnevet, ahogy ráeszmél; rajta segíteni akarnak három éve először. A mosoly nem lohad le arcáról a nevetés után sem, sötétbarna szemeivel a szőke fiú arcát kémleli, akin mintha valódi aggodalom tükröződne. Ép kezét az idegen arcához emeli, de mielőtt hozzáérhetne ökölbe zárja tenyerét, maga mellé ejti karját, könnyei pedig újból utat törnek.
- Túl késő – suttogja mosolyogva, majd átadja testét a bizsergető fájdalomnak, és lehunyja szemeit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése