13. fejezet

SeHun hangtalanul sírt továbbra is, karjai kétségbeesetten markoltak, azonban csak a hűvös könnycseppjeit éreztem, amint bőrömre potyognak. Szívszaggató volt hallani, ahogy a szöszi szipogása csak nagy nehezen akart csillapodni, mégsem éreztem úgy, hogy vissza kéne ölelnem, esetleg nyugtató szavakat suttognom. Hosszú percekig lehettünk így, mikor aztán a fiatalabbik remegve, de eltávolodott tőlem, s a szemembe nézett. Az arca már gyűrött volt, íriszei pedig fájdalmasan, egyben könyörögve csillogtak, de erős akartam maradni, és nem feladni, hogy aztán újból becsapjam magam hamis reményekkel. SeHun biztosan észrevette a kemény, szinte érdektelen kifejezéseimet, amiket felé mutattam, annak ellenére, hogy belül zokogva sikítottam a fiúért, hogy ne hagyjon el. A szöszi szenvedve törölte le könnyáztatta arcát, miközben nagy levegővételekkel próbálta lenyugtatni rázkódó testét.

- Hazamegyek – böktem ki hirtelen, mire ő kétségbeesetten nézett vissza rám.

- Nem teheted – suttogta a fejét rázva, a szemei kétszeresükre kerekedtek, mintha öntudatlan állapotban lett volna. – Nem mehetsz már oda vissza. Egyáltalán nem biztonságos és akármikor rád támadhatnak – motyogta ugyanolyan kifejezéssel, amit nem tudtam hova tenni. Elképesztően furcsán beszélt, mintha valami ismeretlen személy lenne. Összeráncolt szemöldökkel, értetlenül ráztam meg ezúttal én a fejem, majd lassan másztam le az ágyról, szinte észrevétlenül távolodva tőle.

- Nem vagyok hajlandó többé a közeledben maradni – sziszegtem a szavakat, amiket szinte láttam, hogy szíven ütötték a fiút, ugyanis elég látványosan görnyedt meg még jobban. – Undorodom tőled, Oh SeHun – ejtettem ki a szavakat, amikben semmi igazság nem volt. A világ legnehezebb dolga volt úgy beszélni azzal az emberrel, akit szerettél, mintha utálnád, csak hogy távol tartsd magadtól.

- JongIn… – fordult meg lassan az ágyon, majd másodpercekig csak engem nézett, csak utána szállt le ő is a bútorról, a lehető leglassabban közeledve felém. A szívem egyre gyorsabban dübörgött, már éreztem a torkomban dobogni, az ajkaim pedig remegtek. – Miért nem érted meg, hogy ha nem vagy mellettem, már nem vagy biztonságban? Amint visszamész arra a helyre, csak percek kérdése és valamelyikük egészen biztosan megjelenik, majd szépen lassan a többiek is és… felfalnak, tönkretesznek és kínoznak addig, míg meg nem jelenek – mondta halkan a súlyos szavakat, amiktől nekem elállt a lélegzetem is. – Lehet, hogy én irányítom őket, de nem tudom szabályozni azt, hogy hova menjenek. Ha kimész ebből a lakásból, nélkülem, onnantól képtelen leszek téged megvédeni. Azt hiszik majd, hogy már nem vagy az e… – hatalmasat nyelt, mielőtt folytatta volna, jobb kezét pedig ökölbe szorította – enyém.

Kitágult szemekkel bámultam rá, ahogy kiejtette az utolsó szót, hiszen mióta erről kérdezősködött igazán nem mondta ki egyikőnk sem, most viszont… Szinte tőle függ az életem, ha igaz, amit állít. És az a nagy gond, hogy valószínűleg nem ámít a rémisztő mondatokkal. Szótlanul álltam egyhelyben, ahogy próbáltam végiggondolni, hogy most mégis mi lenne a megfelelő választás. Nem akartam a közelében maradni, hiszen annak ellenére, hogy milyen szavakkal illettem, a vonzalom nem tűnt csak úgy el egyik pillanatról a másikra.

- Akkor meghalok – válaszoltam egyszerűn, hirtelen pedig megkönnyebbültem, mintha az összes súly eltűnt volna a vállamról, egészen addig, amíg a pasim bele nem vert a falba olyan gyorsan és erősen, hogy nem csak a csontok ropogását, hanem a fal repedését is hallottam. SeHun felordítva fogta meg a saját csuklóját, hogy valamennyire csillapodjon kezének remegése, de utána rám nézett; kétségbeesetten, és ezúttal lábbal rúgott a falba. Elborzadva figyeltem, ahogy összezuhan maga alatt, az arca eltorzult a fájdalomtól és zihálva vette a levegőt, fejével a falat támasztva, ahonnan a vakolat is hiányzott, ráadásként vörös nedű folyt. Szinte biztos voltam benne, hogy nincs magánál, mert újfent zokogásban tört ki és idegbeteg módjára próbált valamit kezdeni a sérült kezével. Képtelen volt nyugton maradni, egyfolytában a földbe verte a kezét, majd a haját kezdte tépni. Ordított, de nem voltam biztos benne, hogy a fájdalomtól, a dühtől, vagy a tehetetlenségtől.

Idegesen túrtam bele a hajamba, majd egy sornyi káromkodás után a most már véres szöszi elé térdeltem, hogy aztán óvatosan megfogva a csuklójánál nézzem meg a borzalmas állapotban lévő kézfejét.

- Mi a fene bajod van, SeHun? Miért bántod magad? – néztem rá értetlenül, és nem tudtam eldönteni, hogy most segítsek rajta, vagy hagyjam szenvedni a saját mocskában. Viszont nem válaszolt egyik kérdésemre, ehelyett engem nézve remegett pár hosszú másodpercig, majd keserűen elmosolyodva dőlt el a padlón.

- Sajnálom – suttogta olyan halkan, hogy először képtelen voltam kivenni, hogy mit zagyvál, de rögtön utána szinte kántálni kezdte ezt az egyetlen szót. – Sajnálom, sajnálom, sajnálom.

Teljesen összezavarodottan tettem végső ötletként homlokára a kezeimet, s annak ellenére, hogy az ujjaim jéghidegek voltak, a fiatalabbik teste lángolt. Szinte automatikusan keltem fel mellőle, hogy lesietve keressem meg az édesanyját, aki éppen a hatalmas zongoránál ült és irogatott valamit, de ahogy meghallotta a lépteimet, úgy felnézve pislogott rám érdeklődve. Belegondoltam, hogy hogyan képesek úgy élni ebben a házban, hogy nem érdeklik az ordítások, amiket hallanak, de nem tudtam rájönni, így inkább csak a számat rágva böktem ki, ami először eszembe jutott.

- SeHun… azt hiszem, megőrült.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezekre az egyszerű szavakra –, amiket én nem kifejezetten gondoltam komolyan – miért ugrott fel csapot-papot ott hagyva a csinos nő, s rohant fel az emeletre a fiához, de ez történt. Mire felértem, a nő világoskék ruháját már vörös foltok borították, a kezében tartva a fiát, kinek feje hátrabicsaklott –, mint aki nincs is magánál –, ajkait pedig értelmetlen szavak tucatja hagyta el, mégis ki tudtam venni az összefolyt, kusza szövegeléséből pár mondatot, amik még több kérdőjelet hagytak bennem.

- Nem engedhetem el. Nem hagyhat el megint. Ő az enyém. JongIn nem élhet nélkülem…

12. fejezet

Az ajtó halk, mégis figyelmet nem tévesztő hangjára ébredtem fel, és bár álmosság gyötört ki tudtam venni az ajtóból figyelő női- és férfialakot.

- Olyan aranyosak! SeHunnie-t még soha nem láttam ennyire gondoskodónak, úgy örülök – hallottam az anyuka suttogását, amiből csak úgy üvöltött az izgatottság. Laposakat pislogva néztem a két alakot SeHun fel és leemelkedő mellkasán, próbálva kivenni a férfi arcát, azonban cseppet sem kellett sokat várnom, mert pillanatokon belül meghallottam annak az illetőnek a hangját, akiben reménykedtem, hogy nem ő lesz az.

- Ez nem aranyos, JiEun. Az egyetlen fiúnk egy magatehetetlen és pszichológusra szoruló fiúval barátkozik… vagyis inkább szerelmeskedik, hogy úgy mondjam – hallottam az unszimpatikus morgó apuka hangját, majd a távolodó lépteit, ahogy végre elment a közelünkből. Az édesanya hangosan sóhajtott fel, a fényben tökéletesen látszott, ahogy megrázta a fejét, majd visszacsukva az ajtót ő is elvonult.

A szívem összeszorult, csakúgy mint a torkom is, a szememet pedig égették a kifolyni készülő könnyek. Eddig is tudtam, hogy szinte életképtelen vagyok és képtelen lennék valami komolyabb dolgot csinálni, de ahogy a férfi hangosan is kiejtette a szavakat, amik igazak voltak az… borzalmas érzés volt. Mellbevágó. A legelejétől tudtam, már ahogy ránéztem a férfire, hogy nem lát szívesen, mégis reménykedtem. Reménykedtem, hogy talán sikerül még kifogni egy olyan családot, olyan embereket, akik nem néznek rám szánakozva és lesajnálóan. Úgy tűnik, elég nagyot tévedtem. Önkéntelenül markoltam bele a szöszi pólójába, ahogy arcomat teljesen mellkasába fúrtam. Megint hatalmába kerített az az érzés, hogy én senkit nem érdeklek, velem senki nem akar foglalkozni, mégis SeHun ott feküdt velem egy ágyban, engem ölelve. Kitört belőlem a fojtott zokogás a gondolatra, hogy el kell majd őt is hagynom. Nem most, de hamarosan mindenképp el kell tűnnöm az életéből… Könnyektől alig látva néztem fel a most már kissé nyugtalanul alvó fiúra, én pedig automatikusan támaszkodtam rá könyökömre, hogy aztán fölé hajolva csókoljak rá rózsaszín ajkaira. Könnycseppek hagyták el az arcomat az övére esve, én pedig ahogy meghallottam egy halk nyögést rögvest el is távolodtam tőle és beszaladtam a fürdőszobába. Vagyis ezt akartam tenni, de amint leszálltam az ágyról egy kéz kulcsolódott a csuklómra. Elakadt lélegzettel néztem a laposakat pislogó, ámde aggódó tekintettel figyelő fiúra.

- Mi történt? – kérdezte rekedt és mély hanggal, amire normális esetben azonnal más irányba terelődtek volna a gondolataim, de ezúttal már megint valahol a mélyben volt a hangulatom. – JongIn, mi a baj? – ült fel immár, visszahúzva egyenesen az ölébe. Egy ideig csak csendben bámultam az arcának minden részét, a testtartásom viszont ezalatt az idő alatt teljesen elhagyott, így nyaka köré fonva karjaimat bújtam megint a nyakába, hogy ne láthassa az arcom minden egyes rezdülését, amiről ő tökéletesen le tudna olvasni akármit.

- Nem akarlak elhagyni – suttogtam fojtottan, összeszorult torokkal a szavakat. – Nem akarlak téged is elveszíteni, de tudom… érzem, hogy ez lesz a vége – markoltam pólójába a hátán, ahogy a félelem és a tehetetlenség újból visszatért az életembe. Szipogva és nagyokat nyelve próbáltam visszafogni a sírást, de mégis hogyan sikerült volna, amikor előttem lebegtek a képei azoknak az eseményeknek, ahogy elhagyom a fiút, de nem csak egyféleképpen… A szöszi a hátamat simogatva tolt el egy picit magától, majd egy zsepit nyomva a kezembe hagyta, hogy megtöröljem a szememet és kifújjam az orromat. Ledobva az ágyról a már használt anyagot fordultam vissza rögtön a fiú nyakába, azonban jobb kezét arcomra téve, egyenesen a szemembe nézve megállított a mozdulatban.

- Nem engedlek el, JongIn – suttogta közénk a szavakat, mintegy ígéretként, majd további várakozás nélkül hajolt ajkaimra, hogy aztán hátamra döntve folytassa tovább immár fekve, amibe belekezdett. Én pedig megint megadtam magamat. Nem féltem tőle és egyszerűen nem tudtam kinézni belőle, hogy bármi olyat tenne, amivel árthatna nekem. Annyira figyelt rám, mint talán még az édesanyám sem. Egész lényemben megborzongtam, ahogy csupasz bőrűnk egymáshoz ért, aztán a szöszi keze miatt is, ami felfedezőútra indult a hátamon, a póló alatt. Először történt, hogy nem álltunk le egy sima csóknál, hanem egyre jobban belelendültünk, én pedig engedtem neki. Hagytam, hogy nyelve bebocsátást nyerjen az enyémhez és akkor sem hátráltam meg, mikor ajkaimtól elszakadva lassan kezdte végigcsókolni az arcomat, az állkapocsvonalamat, hogy aztán nyakamra térjen át. Felnyögtem, ahogy a következő pillanatban mélyen belecsókolt a nyakhajlatomba meg is szívva azt. Egy másodpercre lefagytam, a testem megmerevedett, ahogy hirtelen beugrott a kép, ahogy a tükörben nézem a testemet, legfőképpen a nyakamat, amit körbe borították be a lila foltok. De az Tao volt. Most pedig itt van nekem SeHun, aki nem azért teszi, amiért az az állat tette velem.

A szöszi megérezte a hirtelen váltását a testemnek és kérdőn, aggódva nézett fel rám, elhajolva a nyakamtól. Én pedig elmosolyodva nyomtam egy hosszú puszit az ajkaira. Azokra a rózsaszín ajkakra, amit a nők többsége megirigyelt volna, hiszen tudtam, hogy semmi nincs rákenve.

- Minden rendben, SeHun, megbízom benned – suttogtam halkan ajkaira, mire ő kedvesen rám mosolyogva csókolt homlokra, és leheveredett mellém az ágyra. Meglepődve fordultam felé, miközben ő mosolygás közben egyik kezével hajába túrva nézett rám, túl csábítóan, másikkal pedig derekamnál fogva húzott még jobban magához.

- Nem akarom sírás után csinálni veled, JongIn – rázta meg a fejét, az előbbi görbület az arcán pedig már közel sem volt olyan vidám, mint a mostani. – Csak el akartam terelni most a figyelmedet, de borzalmas érzés látni, ahogy még mindig rettegsz, és nem tudom, mit tehetnék – fonta még szorosabban körém a karját, majd felült, hátát a falnak támasztva, kezét pedig felém nyújtva próbált magához húzni, bár inkább arra várt, hogy én mozduljak. Ajkamat beharapva minden akaratom ellenére, de lecsordult egy kósza könnycsepp az arcomon szavai hatására, én pedig rekedten felnevetve ültem le a szöszi mellé, lábaimat combjaira téve.

- SeHun… – néztem fel rá, ő pedig arcomat megcirógatva hümmögött, miközben egy lágy csókot lehelt ajkaimra, amit ezúttal én mélyítettem el. Túl jó volt vele; érezni az ízét, a teste melegét, ahogyan a szíve vert, mindent. Kezemet arcára, majd onnan hajába túrva élveztem azt a néhány másodpercet, percet, amíg ilyen közelről élveztük egymást. Ahogy végül elszakadtunk egymástól, a levegőt szaporán véve néztünk egymás szemébe és most már annyira biztos voltam benne. Ki akartam mondani, nem akartam többé meghátrálni, hiszem tudtam, milyen érzés lehet ez neki is. Szólásra nyitottam a szám, de persze, hogy ilyenkor döntött úgy, hogy kiszárad, így nyelvemmel gyorsan végigszántva ismételtem meg újból az előbbit, de ahogy elpillantottam valamiért a szoba azon részére, ami a legközelebb volt az ajtóhoz kitágultak a szemeim, és felkiáltva próbáltam belepasszírozni magam a falba. SeHun ijedten fordult arra, majd azonnal szorosan magához húzott és általam még soha nem hallott hanggal ordította el magát, úgy hogy ha addig nem remegtem a félelemtől, most már biztosan.

- Mi a faszt kerestek ti a házamban?! – ordította olyan hangosan, hogy esküszöm, az egész ház beleremegett, a két alak pedig megijedve húzta össze magát, közben egymás kezét szorongatva. A szöszi bizonyára nem direkt, de olyan erősen szorította meg az oldalamat, hogy muszáj volt ellöknöm magamtól, különben az amúgy is zöldes foltok soha nem fognak eltűnni. Döbbenten kapta rám a tekintetét, de amint meglátta a szemeimben gondolom a fájdalmat és a félelmet, na meg ahogy a megszorított oldalamat fogom ő azonnal saját magától elborzadva emelte maga elé a kezét, majd kiugorva az ágyból egyszerűen behúzott a magasabbik, szinte piros hajú srácnak. Az alacsonyabb pedig elrettenve lépett a fiú segítségére, de ő se maradt sokáig talpon, mert SeHun egyszerűen belerúgott a sípcsontjába lábfeje oldalsó részével. Fájdalmasan kiáltott fel a fekete hajú, fülében az ékszerek csak úgy csörögtek, ahogy rázuhant az akkor már fekvő fiúra. Remegő ajkakkal és végtagokkal kuporogtam az ágy végében, kezemmel számat takarva, ahogy elborzadtam a látványtól, ami annyira emlékeztetett abban a szörnyű épületben történtekre. – Undorító férgek vagytok, hogy még ide is követni akarjátok őt! – ordított rájuk, majd a magasabbik oldalába belerúgott, ezt követően pedig nemes egyszerűséggel a kisebbik hasába nyomta a sarkát. – A közelembe ne gyertek többet, vagy az övébe, mert garantálom, hogy nem ússzátok meg ennyivel – sziszegte mérgesen a nyögve féltapaszkódokra, ahogy pedig elindultak lefele SeHun már rakta volna ki a lábát az alacsonyabbik elé, hogy aztán letaknyolva törjék össze magukat a lépcsőn.

- SeHun! – kiáltottam rá remegve, de teljesen határozottan. Erre persze azonnal ledermedt és csak nagyon lassan fordította vissza felém az arcát, ezzel megkímélve a két fiút a további borzalmaktól. Láttam, ahogy nagyot nyelve nézett rám, majd mielőtt visszalépett volna a szobába még lekiáltott valamit.

- Anya, többet senkit ne engedj be, és mondd meg ChanYeolnak és BaekHyunnek, hogy adják át a többieknek is ezeket! – Hallottam, ahogy az anyja valamit azonnal elkezd nem túl kedvesen magyarázni a két fiúnak, de ahogy visszajött a szöszi már egyáltalán nem próbáltam megtudni, hogy mit mond nekik.

(Innentől ajánlom ezt: https://www.youtube.com/watch?v=56jN9-cMEBU, ez volt az egyik zene, amire írtam a következő jelenetet;;)

- JongIn, én… – kezdte rögtön, elindulva felém, de én felállva az ágyon csak kinyújtottam a kezemet, ezzel jelezve, hogy álljon meg.

- Hogy… – próbáltam kinyögni a szavakat, amik égették a torkomat, mert képtelen voltam elhinni a történteket. – Hogy voltál képes így bántani őket? – suttogtam hitetlenül, a hangom pedig beleremegett, ahogy felemeltem és keményen néztem a barna szemekbe, amik szomorúan és talán elveszetten csillogtak. – Előttem. Pont előttem, amikor tudod… tudod, hogy min mentem keresztül. Sőt, már azt is megmerem kockáztatni, hogy te ezt még jobban is tudod, mint én, hiszen te… Te állsz minden mögött, igaz? – suttogtam megtörten, visszazuhanva az ágyra, ahogy térdeimet elhagyta az erő, a szívem pedig mintha nem is darabokra, hanem szilánkokra akart volna törni.

- Ne mondd ezt, JongIn – hallottam meg a szöszi rekedt és remegő hangját, majd még közelebb csoszogott kínjában, de egyszerűen nem tudtam ránézni ezek után. Sejtettem… annyira tudtam, hogy nincs rendben vele minden, de akkor is… próbáltam bízni benne. – Tudod, hogy ez nem… – Elcsuklott a hangja, hiszen mindketten tudtuk, hogy amit mondani próbált azok csupán hamis szavak lennének.

- Ki vagy te? Mégis ki vagy te, hogy ilyeneket mersz tenni az emberekkel?! – kiáltottam végül teljesen kikelve magamból, felzokogva. – SeHun, istenem!  Beléd szerettem, és kiderül, hogy te is ugyanolyan vagy, mint Tao?! Vagy még rosszabb is…?

A könnyeim megállíthatatlanul kezdtek folyni, amint a szőke fiú immár az ágyra mászva, egyenesen velem szemben ülve nézett rám ugyanolyan szenvedő és könnyáztatta arccal, amivel én rá. Hirtelen kezdett az összes együtt töltött pillanat leperegni a szemem előtt, az elsuttogott szavai, amikkel oly’ sokszor képes volt megnyugtatni és az érintései, amiket ilyen rövid idő alatt teljesen megszerettem. Többet akartam tőle. Több időt, több szeretetet és több együtt töltött napokat… boldogan. Nem mondta ki, hogy valóban igaz lenne-e, amit feltételeztem, de ha nem volt hajlandó normálisan válaszolni, akkor nyilván nem volt helytelen a gondolatom.

- Nem az én hibám, ami történt veled, hidd el, JongIn – könyörgött reményvesztetten, s míg én szaggatottan szívtam be a levegőt, addig ő kihasználva az alkalmat egyszerűen nyakamba fúrta az arcát a pillanat törtrésze alatt. – Szeretlek, JongIn. Szeretlek! – sírta hangosan a nyakamba, ujjai remegve szorították a ruha anyagát, mintha tényleg rettegne valamitől. Meghallva viszont azt a szót, amit alig pár perce még én akartam kimondani neki minden erőmet elvesztve szakadt fel belőlem újból az egész testemet rázó zokogás, és reszketve ejtettem fejemet a szöszi vállára.

Úgy tűnt azokban a borzalmas percekben, hogy minden összedőlni készült. A kimondott ígéretek, az elsuttogott édes szavak, az együtt töltött idők és az ölelések, amik addig összetartottak minket, most elszakadtak. Elvesztettem a bizalmamat és a szívemet. A szívemet, amit tudtom nélkül adtam oda SeHunnak.

11. fejezet

Egy nap telt el. Bent tartottak a kórházban, bár semmi értelmét nem láttam, ha nem voltak képesek semmit kideríteni rólam. SeHun konkrétan egész végig ott maradt velem, annak ellenére, hogy JiEun többször is kérte, hogy menjen haza, mivel állítása szerint a fiú semmit nem aludt azóta, hogy behoztak a kórházba. Folyamatosan a közelemben volt; beszélt, mászkált és puszikkal halmozott el, ami a tizedik után már kezdett zavaró lenni. Nem voltam hozzászokva az ilyesfajta megnyilvánulásokhoz. Tulajdonképpen semmi tapasztalatom nem volt kapcsolat terén. Mikor még suliba jártam nem érdekeltek igazán az ilyen dolgok, nem bámultam a lányokat, még a fiúkat sem igazán. Csak a tánc érdekelt, minden szabadidőmet azzal töltöttem. Táncolni akartam egészen a halálomig. Ezt az álmomat elég hamar elvethettem, amikor kiutat sem látva kerültem arra a borzalmas helyre. Megborzongtam már csak a gondolatára is annak az épületnek, amit SeHun elég furcsán díjazott. Annak köszönhetően, hogy mellettem feküdt a kórteremben, tökéletesen érezte ezt a megmozdulásomat, ő pedig telefonjából felnézve pislogott rám összehúzott szemöldökkel. Már nyitotta is a száját, hogy kérdezzen, de ezúttal én szólaltam meg hamarabb.

- Csak rosszra gondoltam, nincs semmi bajom – ráztam meg a fejemet a fiúra mosolyogva, ujjbegyeimmel épphogy érintve a kezét. Azt hiszem, egyelőre képtelen voltam… vagy inkább nem mertem megérinteni komolyabban. A szívem már csak ettől az aprócska mozzanattól is eszeveszettül dobogott, hát még miután SeHun úgy döntött, hogy megfogja a kezemet.

- Nem harapok, JongIn – mosolygott rám egy igazán aranyos kifejezéssel az arcán, ami úgy tűnik, ellazított. Már nem görcsöltem rá, hogy fogja a kezemet, hogy hozzám ér és olyan dolgokat tesz, amitől előtte kiakadtam volna. – Menjünk haza – ült fel végül, de mielőtt felállt volna az ágyból kezemre szorítva hajolt hozzám, ajkait homlokomra nyomva egy egészen rövid pillanatra. Szótlanul néztem fel rá, figyeltem, ahogy a széken heverő ruháimért megy, majd lerakja mellém azokat. Szemembe nézve próbált valamit kiszedni belőlem, tudtam, hogy arra keres valami jelet, hogy hátha megkérem, hogy öltöztessen fel, de arra várhatott. Már nem fájt a vállam úgy, tudtam egyedül is öltözködni, így felülve az ágyban vigyorodtam el, ahogy végre visszatért belém az erő, ami kiszállt pár napja belőlem.

- Sipirc – mondtam neki, mire ő hitetlenül felnevetve teljesítette kérésemet, maga után be is csukva az ajtót. Magamban mosolyogva keltem fel az ágyból, hogy felöltözhessek és… hazamehessek egy olyan otthonba, ahol szívesen láttak. Ki gondolta volna, hogy pont egy olyan fiúban, mint SeHun fogok megbízni? Miért pont ő talált rám azon az estén és miért végződött végül úgy kettőnk sorsa –, vagy inkább történetünk kezdete –, hogy összejöttünk? Miért mentem bele egy olyan kapcsolatba, ahol előbb-utóbb úgyis eljutunk arra a szintre, hogy mindenemet oda kell adnom neki? Pont nekem, aki három évig szenvedett abban, hogy megerőszakolják majdhogynem mindennap… Talán így akartak felajánlani nekem egy jobb életet, amiben innentől nem lennének igazán borzalmak. Ahol szeretnének és megvédenének. Vagy lehet, hogy úgy gondolták, hogy eleget éltem jólétben tizenhat éven keresztül és innen csak a borzalmak várnak rám. Talán mégsem kellett volna megbíznom SeHunban és talán mégsem kellett volna kimondanom azokat a bizonyos szavakat, amivel elintéztem, hogy most már hivatalosan is az övé legyek. Ha rossz döntést is hoztam, most már késő ezen agyalni. Megtörtént, aminek kellett és el kellett fogadnom, hogy van az életemben egy olyan ember, akinek felelősséggel tartozom és figyelnem kell rá. Rá kellett jönnöm, hogy akármennyire is kerestem rossz ötleteket, belemenni ebbe a kapcsolatba akkor is az egyik legjobb döntésem volt, ha ezzel ezerszer közelebb kerültem a saját halálomhoz.

Nem tudom, mégis mennyi ideig törhettem ezeken a fejemet, de mikor észbe kaptam már felöltözve álltam az ágy mellett, az ablakon kibámulva. Megborzongtam, ahogy egy olyan érzés kerített hatalmába, mintha valaki végigsimított volna a gerincemen az ujjával, habár senki nem tartózkodott rajtam kívül a szobában. Felsóhajtva fordultam el az ablaktól, hogy az ajtó kilincsére téve nyomjam le azt, mi tulajdonképpen egy másik világot tárt fel előttem. Egy olyat, aminek az elején még soha nem jártam. Tele boldogsággal és egy olyan érzéssel, ami felülmúlhatatlan volt.

Amint kiléptem, szembe találtam magamat a szöszi fiúval, aki egy közvetlen az ajtóval szembeni széken foglalt helyet, ám mikor meglátott, elmosolyodva állt fel az eddigi helyéről, és kezem után nyúlva indult el a folyóson. Furcsa volt, hogy a fiú szinte minden egyes pillanatot ki akart használni arra, hogy hozzám érhessen, engem pedig már nem lepett meg. Mármint természetesen zavarban éreztem magamat, főleg mivel egy olyan helyen voltunk, ahol több száz ember fordult meg és azért mégiscsak fiúk voltunk mindketten… ami azért valljuk be nem valami meglepő, mivel elég sok fiú sétálgat manapság, de ez most akkor is teljesen más volt. Hiszen, az ujjaink egymáséba voltak fűzve, SeHun arcán egy ragyogó mosoly foglalt helyet, amit talán semmi nem tudott volna levakarni és habár ezt más rajtunk kívül nem tudhatta, de akkor is együtt voltunk. Úgy igazán együtt, ami itt Dél-Koreában nem volt valami népszerű dolog. Bár beszólásokat nem kaptunk a parkolóba vezető utunk alatt, de én akkor is elkaptam néhány megbotránkozó pillantást a mosolygó emberek körében is. Lehajtottam a fejemet, ahogy a kocsihoz értünk, én pedig boldogan mosolyogtam, próbálva nem túl feltűnőnek tűnni, habár ez pont SeHunnál nem vált be. Túlságosan figyelt minden egyes mozzanatomra, képtelen voltam bármi olyat tenni, amit ne vett volna észre akkor. Mintha mindenhol lettek volna szemeim, mintha mindig tudta volna, hogy mikor kell rám figyelnie. Vagy csak egyszerűen ennyire jó érzékei lennének? Elvégre hányszor mentett már meg, úgy hogy nem látta, hogy hol vagyok, vagy mi történik velem? Nem egyszer az biztos.

Kinyitotta nekem az ajtót, majd megvárta, amíg beülök és csak akkor hajolt le hozzám, ujjaival állam alá nyúlva, ezzel némán kérve rá, hogy nézzek a szemébe. Én pedig persze, hogy megtettem. Túl sokat tett már értem, nem utasíthattam újfent vissza a közeledését, főleg ha nem is volt az ellenemre.

- Láttam ám azt a mosolyt, ne rejtegesd előlem – harapta be az alsó ajkát beszéde után, tekintete pedig szemeim és szám között kalandozott. Alig láthatóan ráztam meg a fejemet, majd fejemet visszafordítva néztem el a szösziről, aki ezek után az autót megkerülve végre beült mellém és el is indultunk.

A házba érve JiEun terített asztallal várt minket, ám ezúttal egy számomra ismeretlen, középkorú férfi is ült már ott. Elsőnek bele sem tudtam gondolni, hogy ki lehet ő, azonban, mikor SeHun mellé lépve hajolt a férfihez egy puszit adni, majd közvetlen utána egy elég mély meghajlást produkált, amivel nekem viszont tökéletes rálátásom nyílt az amúgy is feszes nadrágban lévő fenekére. Zavartan néztem oldalra, ahol azonban az anyuka mindentudó mosolyával találtam szembe magamat. Persze, hiszen ő már rájött arra, hogy több van köztünk a fiával és szerencsére nem is mutatott semmilyen ellenkezésre utaló mozdulatot, de a férfivel, aki ezek szerint SeHun apja volt… Nem voltam benne olyan biztos, hogy nem dobna ki, ha kiderülne, hogy együtt vagyunk a fiával.

- Örülök, hogy végre hazajöttetek – szólalt meg elsőként az édesanya, mire a fiú mosolyogva ment oda hozzá, hogy egy kedves ölelésben részesítse.

- Én is – mondta ő is, nekem pedig a megható jelenetre még szélesebb lett a mosolyom, habár belül úgy éreztem, hogy a szívem majd’ megszakad az érzéstől. Ökölbe szorított kezekkel próbáltam magamat tartani és a kezembe mélyülő körmeimmel vontam el a szívemben lévő fájdalomról a figyelmemet. A szemeim homályosak voltak pár pillanat erejéig, úgy éreztem, bármelyik másodpercben képes lennék elsírni magamat, de ez végül nem következett be, mert a szöszi felém lépve tette hátamra a kezét, közben a férfi felé fordítva. – Apám, ő itt JongIn, akiről már meséltem – köszörülte meg a torkát a fiú, mire a férfi elgondolkozva nézett végig rajtam. Borzalmas érzés volt, teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magamat a tekintete alatt.

- Üdvözöllek, érezd otthon magadat, amíg itt maradsz nálunk – biccentett felém, majd be is mutatkozott a végén. – Oh SeungHun vagyok.

- K-köszönöm, hogy itt lehetek – mondtam összezavarodva, ahogy valamiért egyáltalán nem olyan érzést keltett bennem a férfi, mint aki annyira őszintén mondja, hogy érezzem jól magamat. Nagyon nem tett jó benyomást bennem SeHun apja, főleg miután a bemutatkozásom következtében ő többet rám sem nézett, csak a vacsorának szentelte a figyelmét. Egy pisszenés sem hangzott el a vacsora alatt, én pedig majdnem beleőrültem ebben a borzasztóan frusztráló csendbe, ahol csak az evőeszközök, a tányér és a pohár koccanását lehetett hallani. Szenvedve néztem olykor a velem szemben ülő fiúra, akinek néha el is kaptam a pillantását, ami nyugodtságot tükrözött. Engem viszont nem nyugtatott meg egészen addig, amíg az étkezést be nem fejezve álltunk fel mindannyian az asztaltól és SeHun már húzott is fel maga után az emeletre, egyenesen az ő szobájába.

Amint az ajtó be is csukódott mögötte ő a kanapéjára húzva ültetett az ölébe oldalról, ami nem kis meglepődöttséget keltett bennem, be kell valljam. Talán ez volt az egyik mozdulat, vagy inkább érintkezés, amit eddig még nem tett meg.

- Annyira édes ez a rémült arcod, JongIn – nevetett fel, ujjaival arcomat cirógatva, én pedig azonnal éreztem, ahogy az arcom felforrósodik, és gondolkozás nélkül bújtam a szöszi nyakába, hogy ne láthasson. Erre persze újfent kiengedte a hangját, ami annyira más volt, mint a beszéde. Felsőjébe markolva fúrtam még jobban nyakhajlatába az arcomat, ezúttal pedig megcsapott az illata, amit becsukott szemekkel szívtam magamba. A szöszi kezei lassan csúsztak fel a hátamra és a tarkómra, úgy szorítva még inkább magához. – Tudom, hogy nem valami bizalomgerjesztő apám modora, de attól még nem olyan gonosz, ne aggódj – motyogta a hajamba, majd éreztem, ahogy kicsit arrébb mozdulva hintett egy alig érezhető puszit a nyakamra, ami az egyik gyengepontom volt, ezzel pedig már ő is kezdett tisztában lenni.

- Még akkor sem, ha megtudja, hogy együtt vagyunk?

- Azt nem tudom, de amúgy sincs valami sokat itthon, úgyhogy ezt a pár órát, vagy napot akkor is ki lehet bírni – simogatta meg a hajamat, bár a hangjában valami fura hallatszódott, ezúttal nem vontam kérdőre.

- Álmos vagyok – húzódtam hátrébb a fiútól, mire ő hangosan felnevetve csúsztatta derekamra a karjait.

- Egy csomót aludtál, de úgy tűnik, még az sem volt elég pihenés számodra – mosolyodott el, én pedig megvonva a vállamat kászálódtam ki az öléből. – Most hová mész? – nyúlt rögtön egyik kezem után, én pedig elmosolyodtam az arcán tündöklő furcsa kifejezés láttán.

- Fürödni, és az ágyamba – mondtam aztán, mielőtt kiléptem a szobájából, hogy a saját szobámban lévő fürdőbe vegyem az irányt. Furcsa volt úgy végigmenni a folyóson, hogy azon kívül nem világított máshol a lámpa, de különösebben nem foglalkoztam vele, mert én láttam és akkor éppen csak az számított. Utáltam egyedül lenni a sötétben. Megfogva egy pólót és nadrágot mentem el fürödni. Talán a fáradtság miatt, de fázni kezdtem, így a zuhanyzást is majdhogynem forró vízben tettem meg, majd mikor kijöttem a gőzzel teli helyiségből csak enyhén kitágult szemekkel tapasztaltam, hogy egy szőke buksi látszódik ki a takaró alól. Hitetlenül, ám mosolyogva ráztam meg a fejemet, majd a takarót megemelve bújtam be alá egészen addig nem is törődve a fiúval, amíg karjával magához nem húzott, hogy arcom újfent a nyakhajlatánál foglaljon helyet. Éreztem, amint a levegővétele a bőrömnek csapódik ez pedig megmagyarázhatatlan boldogsággal és megnyugvással töltött el.

 - Álmodj szépeket, JongIn – suttogta még halkan, miután lekapcsolta a lámpát és egy puszit nyomott az orromra.

10. fejezet

 

Álmodtam. Anyáékkal álmodtam, én pedig nem akartam többé felkelni. Örökké velük akartam maradni… Annyira hiányoztak…

Futottam a lépcsőn az aprócska lábaimmal egyenesen a konyha felé. Nevetve néztem hátra, majd sikítva emelkedtem a levegőbe, ahogy egyik nővérem felkapott az ölébe és elkezdett puszikkal beborítani, ahol csak ért. Hangosan nevetve vergődtem a karjaiban, mire anya is kijött a konyhából, én pedig kiszabadulva nővérem kezei közül rohantam hozzá, hogy lábait átölelve bújjak el mögöttük, közben kukucskálva, hogy lássam a nővéremet is.

- JongIn-ah, hát nem szeretsz? – guggolt le nővérem, ajkait szomorúan lebiggyesztve, mire én pillanatok alatt hagytam el az ideiglenes védelmemet, hogy aztán egyenesen a lányhoz bújjak.

- Dehogynem! Imádlak, Noona – hangsúlyoztam ki a legfontosabb szót, mire ő elmosolyodva ölelt magához, majd puszit hintve homlokomra vitt be az ebédlőbe.

***

A házunk ajtaja előtt álltam, bár nem tudtam, hogy mit keresek ott. Izzadt a tenyerem, a kezem remegett, a gyomrom görcsben állt, majd kinyílt az ajtó. Anya állt ott, de mintha kimerült lett volna. Pár év telt csak el, de olybá tűnt, mintha sokkal több idő telt volna el. Először értetlenség tükröződött az arcán, majd fokozatosan váltott át meglepettről hitetlenkedésbe.

- JongIn-ah, te vagy az? – kérdezte szinte suttogva, a hangja remegett, a levegőt még innen is láttam, hogy szabálytalanul vette. Félszegen elmosolyodva bólintottam, mire ajkai megremegtek és láttam a könnyeit csillogni a szemében.

- Én vagyok az, Omma. – Nem voltam elég erős. Sosem voltam az, így persze, hogy amint kimondtam e szavakat, egy könnycsepp már útnak is indult az arcomon. Kapkodva töröltem le, anyából eközben pedig kitört az elfojtott zokogás, úgy húzott magához.

- Kisfiam – sírta a nyakamba, én pedig azonnal olyan szorosan öleltem magamhoz alacsony termetét, arcomat hosszú hajába fúrva, mikor meghallottam nővérem ismerős hangját. Anya elengedett, majd betolt a házba, mire nővérem szinte rögvest a nyakamba vetette magát, én pedig sírva öleltem át törékeny testét. Hiányoztak, ó istenem, borzalmasan hiányoztak nekem. Soha többé nem akartam elereszteni egyiküket sem. Örökké velük akartam maradni, de aztán az az ismerős érzés megint felkúszott a torkomba, én pedig eltolva nővéremet tettem szám elé a kezemet, ahogy szinte rögtön éreztem azt a megállíthatatlannak tűnő köhögést, ami végül rengeteg vérrel végződött.

A saját köhögésemre ébredtem fel végül. Rázott a hideg, a könnyeim folytak, egyfolytában köhögtem, valaki pedig próbálta magára vonni a figyelmemet, ami végül sikerült is. Ködös szemekkel néztem fel a szöszi fiúra, aki az ágy mellett állt és beszélt hozzám.

- JongIn, semmi baj. JongIn, kérlek, figyelj rám. – Könyörgött. Úgy igazán. Olyan elveszetten. A hangja megtört volt, a szemei pedig mérhetetlenül fáradtak. Próbáltam összpontosítani rá, de nehéz volt. A fejem forgott, a köhögés miatt a fejem folyton előrebicsaklott, a kezemet ugyan próbáltam a szám elé tenni, de a bal kezemben infúzió volt és így nehéz volt. Éreztem, ahogy a kezembe kerül a vörös folyadék, de még mindig köhögtem és ez így már túl sok volt. Ujjaim közül kifolyt a vér egyenesen a hófehér takaróra, én pedig csak néztem. Megbabonázva figyeltem, ahogy a vér erős színe átáztatja a huzat egy részét, ez pedig arra emlékeztetett, amikor a fürdőben a víz keveredett a saját véremmel, csak azt saját magam okoztam, ezt pedig… Nem tehettem ellene semmit. Az égvilágon semmit.

Pillanatképek százai villantak be mindenféléről, amiket átéltem eddig. Összezavarodtam, ahogy a homályos képek között anyát véltem felfedezni, ahogy aggodva és egyben rémülten próbál nyugtató szavakat suttogni, de engem nem nyugtatott ez le, sőt. Felkavart, hiszen nem emlékeztem ilyenre. – JongIn! – hallottam meg hirtelen SeHun éles hangját, amitől magamhoz tértem. Újból normálisan hallottam, láttam magam mellett a fiút, aki most éppen az állam alá nyúlva kényszerített, hogy a szemeibe nézhessek. Elveszettnek éreztem magamat az emlékek után, SeHun pedig mintha olvasott volna bennem… szomorúan elmosolyodva ölelt át óvatosan, kezével tarkómat simogatva, és ekkor feltűnt, hogy már nem fuldoklom a saját véremben. A fiú puszta érintése olyan fajta megnyugvással töltött el, mint amikor anyát öleltem, vagy vele voltam. Furcsa volt, egyszerűen nem tudtam hova tenni ezeket a gondolataimat. Kezemmel a fiú szürke felsőjébe markoltam, az államat a vállán nyugtattam, míg egyszerűen csak bambultam. Pontosabban az agyam folyamatosan járt, próbált megoldást és egyben választ találni a SeHunnak kapcsolatos dolgokra, de egyelőre azt hiszem, sikertelen volt a keresés.

- Miért jelensz meg mindig akkor, amikor bajban vagyok? – fordítottam fejemet a fiú nyaka felé, így tökéletes rálátásom nyílt a kidagadó erére. Basszus, hirtelen teljesen úgy éreztem, mintha csak valami vámpír lennék. Kedvem támadt rátapadni a nyakára és addig szívni, amíg… Khm. Gondolatban jó erősen fejbe vágtam magamat, ahogy máris furcsa gondolataim kezdtek támadni, mintha nem is én lennék… Tao mondott mindig ilyeneket. Lehet, hogy Taová kezdtem változni?! Vagy vámpírrá változtatott?! – Idegesen ráztam meg kissé a fejemet, ahogy egyre őrültebb gondolataim támadtak és ez most már a szöszinek is feltűnt, ugyanis eltolva magától nézett kérdőn rám, szemei összevissza kalandoztak rajtam. Olyan volt, mintha mindenemet látná, ami valójában majdnem igaz is volt, hiszen tulajdonképpen már látta mindenemet egy-egy öltöztetés során. A fiú ennek ellenére végül elmosolyodva nézett rám, egyik kezét közben derekamra csúsztatva, hogy kényelmesebben tudjon ülni.

- Mert én vagyok az őrangyalod – kacsintott egyet, én pedig azonnal felnevettem. A szívem hirtelenjében megtelt boldogsággal, mintha minden szebb lett volna, a következő pillanatban pedig tényleg csupán a töménytelen boldogságot éreztem már. A szöszi hirtelen, de lassan hajolt arcomhoz, ajkai lágyan érintették az enyémet, szinte becézgetve. Nem tudtam ellenállni neki, még ha akartam sem tudtam volna. SeHun gyengéd volt velem, talán mindig is az volt és ez örömmel töltött el, annak ellenére, hogy nagyon jól tudtam; nem minden szava volt igaz. Teljesen elfeledkezve arról, hogy egy kórházi ágyban ültünk csúsztattam az infúzió nélküli karomat a fiú hátán át a nyakára, ahol véletlenül csupán, de pont éreztem azt a kidagadó eret, amit az előbb még csak néztem és basszus, SeHun szíve ezek szerint eléggé gyorsan vert, ami… feltüzelt. Nem érdekelt egyikünket sem, hogy ki jött be éppen, a fiú ugyanúgy csókolt, de egyik pillanatban sem volt durvább, vagy esetleg követelőző. Egészen addig ízlelgettük egymás ajkait, amíg egy női torokköszörülést nem hallottunk. Akkor pedig kénytelen-kelletlen, de pihegve váltunk el egymástól, egymás szemébe nézve. Azok a barna szemek ezúttal pedig töménytelen boldogságtól csillogtak.

- SeHunnie, miért zaklatod a beteget? – hallottuk meg a szólított anyukáját, mire mindketten meglepődve kaptuk arra a fejünket. Pár méterre tőlünk pedig valóban JiEun állt, karba font kézzel, ámde mosolyogva.

- Anya – emelkedett fel a fiú annyira, hogy jobban láthassa az édesanyját, de közben összefűzte ujjainkat, úgy simogatva bőrömet. Hihetetlen melegséggel töltött el már csak ez az aprócska mozdulat is. Szinte vigyorogva néztem le a kezünkre, majd vissza a csinos nőre. – Én csak erőt adok neki. JongIn így jut energiához, tudod? – Elképedtem SeHun szavain, olyan természetesen mondta, hogy nem tudtam hirtelen, hogy reagáljak rá; üssem meg, vagy nevessek?

- Ez nem igaaaz – dünnyögtem végül, alsó ajkamat le is biggyesztve hozzá, de SeHunból csak annyit váltottam ki, hogy elmosolyodott és szinte azonnal állam alá nyúlva nyomott egy puszit a számra. Hát basszus, ledöbbentem, de nagyon. Jó, őszintén, azt gondoltam, hogy amikor más is van körülöttünk, akkor nem fog ilyeneket csinálni, de úgy látszik ő nagyon nem így gondolta.

- De mostantól igen – kacsintott rám még egyszer, majd hagyta, hogy végre az édesanyja is rendesen szóhoz jusson.

- JongIn-ah. – A nő lágyan ejtette ki a nevemet, akárcsak régen anya. A szívem összeszorult, a testem megrándult. Az a fájdalom, ami az érzéstől keletkezett túl hirtelen jött. Újból eszembe jutott minden és megint a hatalmába kerített az a gondolat, hogy menjek vissza a családomhoz. Ezt akartam, mindennél jobban, de nem akartam, hogy bajba sodorjam őket bármivel is. – Nem tudják, hogy mi történik veled. Nem tudnak segíteni rajtad…

- Senki nem tud segíteni rajtam, már megszoktam – mosolyodtam el keserűen, fejemet az ablak felé fordítva. Sötét volt kint, de hallottam az eső kopogását az ablakon, ez pedig máris borzalommal töltött el. Nem az eső, csak a tudat, hogy ebből bármikor lehet vihar is.

- Ne mondd ezt, kérlek – hallottam az anyuka hangját, ami elkeseredett volt.

- Sajnálom… – motyogtam lehajtott fejjel, majd éreztem, ahogy az előttem ülő fiú magához húz, én pedig beletemettem arcomat a széles mellkasába. – Ne haragudj, biztosan idegesítő már, hogy ennyire életképtelen vagyok. – A torkom összeszorult, a szavak nehezen jöttek ki a számon, hiszen féltem attól a pillanattól, amikor SeHun végleg eltaszít maga mellől. Nem akartam, hogy ez valaha is bekövetkezzen.

- JongIn, elhiszed, hogy engem érdekelsz? – Eltolt magától, arcomat két kezébe fogta, úgy nézett mélyen a szemembe. Én meg, mint valami elvarázsolt személy, úgy bámultam fel a fiúra. – Minden, ami te vagy. Fogd fel végre, hogy fontos vagy számomra.

Nem tudom, mikor hagyott magunkra SeHun édesanyja, de amikor félrepillantottam már nem volt senki a szobában rajtunk kívül. Emlékeztem a szöszi minden egyes szavára, amiket akkor mondott, mielőtt eszméletemet vesztettem és a szívem azt diktálta, hogy most van itt az idő, hogy válaszoljak valamit.

- SeHun – akadozva ejtettem ki a nevét, azonnal elvörösödtem már csak akkor, mikor belegondoltam, hogy miket készülök mondani… már megint. Hatalmasat sóhajtva néztem fel a barna szemekbe, amik most kérdőn pislogtak rám, én pedig lenyelve a gombócot nyitottam szólásra a számat. – Én… Amit nemrég mondtál, amire kértél engem, mielőtt elájultam. – Össze-vissza pillogtam, csak a fiúra nem mertem nézni, annyira ideges voltam. – Na jó, kimondom! Szeretnék együtt lenni veled! – Őszintén, nem így terveztem kimondani és nem is ezt akartam, de képtelennek tűnt, hogy én kimondjam azt, hogy az övé akarok lenni. Basszus, oké, hogy valamennyire kezdtem feloldódni a környezetében, de azért ezt kimondani… SeHun a furcsa mondatom ellenére szélesen elmosolyodott, közben hüvelykujjával arcomat simogatva hajolt egészen közel hozzám, úgy suttogva szavait már konkrétan az ajkaimra.

- Csakhogy kimondtad. – Úgy mosolygott, akár valami filmsztár, vagy ez inkább az a tipikus kaján vigyor volt, amitől a legtöbb ember elfolyik, úgy minden értelemben. És én bele tartoztam azokba az emberekbe; elolvadtam a karjaiban, nem is gondolva semmilyen következményre hagytam magamat egyszer az életben az érzéseimre hallgatva. Csak ugye azt nem tudom, hogy jól tettem-e…

9. fejezet

Lefagytam. Szó szerint lefagytam minden értelemben. A testem megdermedt a tehetetlenségtől, a szívem pedig szinte megállt a meglepődöttségtől. Őszintén elmondom, hogy soha nem számítottam volna arra, hogy SeHun most meg fog csókolni és ezt úgy tűnik az agyam sem bírta feldolgozni kellőképpen. Idióta voltam, mert nem tudtam megfelelően gondolkodni; automatikusan mozdultam, a következő pillanatban pedig már lehunyt szemekkel élveztem a rózsaszín ajkak kellemes simogatását, ezzel együtt viszonozva is az édes csókot. A fiú elégedetten mosolygott bele a csókba, én pedig önkéntelenül kerestem kényelmesebb pózt a fiún, amit végül megelégelt és maga alá fordítva kért bebocsájtást a számba. Én pedig megadtam neki. A fájdalmat, mintha felváltotta volna valami teljesen új. Nem foglalkoztam sem a sérülésemmel, sem a következményekkel, és pont ez volt a gond. Egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy SeHun valószínűleg nem az, akinek hittem. Igazából azt hiszem, hiányzott valakinek a csókja és SeHun tökéletes volt minden értelemben. Lágy volt, figyelt arra, hogy én mit élvezek és édes, borzasztóan édes. Azalatt a három év alatt eléggé kitapasztaltam Tao vágyait és hogy ő mit élvez egy csókban mondjuk, de a szöszi annyira más volt. Nem tudtam kiigazodni rajta. Ő nem a saját élvezete miatt tette, hanem miattam is. Figyelte minden rezdülésemet és éreztem, ahogy azon volt, hogy kicsikarjon belőlem valamilyen hangot.

Éreztem, ahogy keze végigsiklik az oldalamon, majd combomnál megállapodva felhúzta azt, hogy aztán lábaim közé fészkelhesse magát. Őszintén, egy pillanatra megrémültem és abbahagytam a cselekvést, amit végeztem, ahogy megéreztem a fiúnak szinte minden testrészét hozzám nyomódni, hiszen az a melegítőnadrág nem volt olyan kemény és érdes tapintású, mint egy farmer. Elakadt egy pillanatra a lélegzetem, megfeszültem a félelemtől, de aztán SeHun elvált tőlem, kezét arcomra simította, így kérve, hogy nézzek fel rá, én pedig azonnal elvesztem. Elvesztem a tekintetében, ami tömény biztonságot és valami ismeretlenül kellemes pillantást sugárzott. Magam sem értettem, hogy tudtam ilyen könnyen feladni mindent és bíztam meg a fiúban, de megtörtént, én pedig… hagytam. Egymás szemébe néztünk, ő mosolygott, majd visszahajolva lehelt egy pillekönnyű csókot az ajkaimra, én pedig felnyöszörögtem. Úristen, annyira akartam még érezni az érintését, a mozdulatait, mindenét. Lehunyt szemekkel próbáltam elraktározni az összes érzést, amit keltett bennem bármely cselekvésével, amikor újból elhúzódott a fiú, majd mellém gördült. Azonnal kipattantak a pilláim, hogy felé fordulva nézzek értetlenül az ő végtelen mélységű íriszeibe.

- Miért… – Elakadtam, ahogy egy olyan kérdést akartam kiejteni, amit soha nem gondoltam volna magamról, hogy valaha is felteszek. Mindig csak azért könyörögtem, hogy hagyja abba, most meg… tulajdonképpen, hogy folytassa. – Miért hagytad abba? – Nyeltem egy hatalmasat, ahogy végül képes voltam kinyögni, amit akartam. Hát, mit ne mondjak, azért valamilyen szinten büszke voltam, hogy eljutottam egy olyan szintre, amikor már én vágytam valakire. Egy olyan valakire, aki biztos, hogy nem volt a világ legtisztább embere, engem mégsem érdekelt, csakis… Ő. Az a személy, aki előttem – inkább mellettem – feküdt, szemeit egyenesen az enyémbe fúrva, szőke tincsei homlokába hullottak, nekem pedig hatalmas volt a késztetés, hogy kinyúljak, és arrébb söpörjem őket. És végül pontosan ezt is tettem.

- Mert féltelek – mosolyodott el a fiú olyan aranyosan, hogy azt hittem, menten elolvadok. – Nem akarok fájdalmat okozni neked és nagyon nem akarom, hogy félned keljen tőlem. Én – habozott, nem nézett a szemembe, mint aki zavarban van, vagy mindössze képtelen a szemembe mondani az igazat – tudom, hogy semmi okod megbízni bennem, mert hát Tao… Én tényleg sajnálom, hogy ilyet kellett látnod és átélned, JongIn – mondta a végén már szinte kétségbeesetten, időközben pedig már felült törökülésbe és úgy figyelt engem a szomorkás szemeivel. Túl szép volt…

- SeHun – szólaltam meg én is ülésbe tornázva magam, majd nyakához nyúlva tettem rá kezemet, kicsit magam felé is húzva. – Nem érdekel… – ejtettem ki azokat a szavakat, amik hihetetlenül csengtek az én fülemben is, nemhogy a szösziében. Nem hitt szavaimnak, ez tisztán látszott. Ráncolta a szemöldökét, a szemei teljes értetlenséget és zavart tükröztek, ami igazából borzasztó idiótán festett, de úgy éreztem, hogy nem most van itt az ideje a nevetésnek. – Én… hidd el, hogy még saját magamat sem értem. Furcsa, nagyon furcsa minden, ami hozzád kapcsolódik, és ne hidd, hogy ettől még nem gyanakszom semmire, de baszki, olyan ismeretlen érzéseket váltasz ki belőlem, amiket már nem tudok, hogy visszatartani – kétségbeesetten néztem a szemeibe, karommal össze-vissza hadonászva magam előtt, a gombóc pedig egyre csak nőtt a torkomban. Nem voltam felkészülve egy ilyen kitörésemre, basszus, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy most bevallok neki mindent. Nem kéne ezt tennem. Úgy meg fogom ezt még bánni… – A rohadt életbe is! Fontos lettél nekem SeHun. Csupán azzal, hogy figyeltél rám, hogy kedves voltál velem és megvédtél. Úristen, annyira nem tudom elhinni, hogy ennyi idő alatt ezt tetted velem… te hülye szöszi – motyogtam a végét már lehajtott fejjel a fiú mellkasának döntve. Nem mertem egy ilyen beszéd után ránézni. Annyira féltem a reakciójától is, pedig tudtam, hogy nem kéne, mert SeHun… ő soha nem tenne semmi rosszat.

- Hé – szólalt meg aztán hosszú másodpercek eltelte múltán, állam alá nyúlva, hogy láthassa arcom, a kifejezésimet. Lassan nyitottam ki a szemeimet, mintha csak ólomból lennének, de a következő pillanatban már úgy pattantak ki a kétszeresükre, hogy aggyal szinte felfogni sem tudtam. A fiú követelőzően és rendkívül akaratosan tapadt az ajkaimra, közben tarkómra fogva szinte magához préselt, úgy húzott magához. Konkrétan tépte az ajkaimat, éreztem a vér jellegzetes ízét kiserkenni, majd már csak arra lettem figyelmes, hogy SeHun nyelve a számban kutat az enyém után, hogy táncba hívja. Én pedig készségesen egyeztem bele. Egészséges karomat nyakára fontam, másikat pedig csak derekára tudtam tenni, mert már így is rohadtul húzódott a varrat az idétlen és gondtalan mozdulataimnak köszönhetően. Vad volt a csók minden értelemben. SeHun az oldalamat simogatta, néha már a bőrömet, én pedig úgyszintén az izmos hátát és a nyakát gyömöszöltem. Felemelő érzés volt végre nem rettegve átélni egy ilyet. Amikor én is élvezhettem a történéseket és nem csak szenvednem és könyörögnöm kellett. Nem tudom mennyi ideig kalandozhattunk egymás szájában, de amikor végül elhúzódtunk egymástól, akkor már a szöszi ölében ültem, én pedig nem is emlékeztem, hogyan kerültem oda. Mindketten kapkodtunk a friss oxigén után, de tartva a szemkontaktust, ami mosolygásra késztetett.

- JongIn – szólalt meg a fiú, ezzel kizökkentve a gondolataimból, amik már továbbkalandozva próbáltak egyre merészebb tetteket véghez vinni a puha ágyban ruhák nélkül. – Én nem akarlak kihasználni, ugye tudod? – nézett olyan mélyen a szemembe, mintha valami mást is akarna mondani szavak nélkül, amit nem mer kimondani. Elveszetten és bágyadtam bólogattam, hiszen nem is sejtettem, hova akart kilyukadni. – Mondtam neked, hogy megvédelek és megakarlak védeni, de ehhez nekem… az enyémnek kell lenned, JongIn – harapdálta az alsó ajkát, ahogy kiejtette az ismerős szavakat, amik mégis olyan furcsán és szívet dobogtatóan csengtek a fülemben. Még mindig nem értettem, mit akar ezzel mondani. – Légy az enyém, JongIn – mondta ki végül teljesen határozottan, végig a szemembe nézve, a hangja tiszta volt és nem remegett. Teljesen komolyan gondolta, de én… nekem még a szívem is megállt a szavaira. Talán nem álltam rá készen. Úgy éreztem, hogy ha most nem állok fel az ágyról és nem szaladok el, akkor megfulladok a szavaktól és SeHun tekintetétől. A szívem összeszorult, ahogy elfogott az az ismerős érzés, mintha pánikrohamom lenne, csak a szívem… fájt. Szóra nyitottam a számat, de semmi nem jött ki rajta. Fuldokoltam. A levegő egyszerűen benn rekedt, képtelen voltam kifújni és újat lélegezni. Torkomhoz kaptam, de semmit nem tudtam csinálni. Könnyes szemekkel néztem a plafont, ahogy úgy éreztem, nekem most végem. Itt az időm, pont az egyik legjobb pillanatban. Tompán hallottam, ahogy SeHun beszélt, vagy lehet, hogy kiabált hozzám, majd megragadva próbált valamit ő is tenni, de minden olyan homályos volt és semmiben nem voltam biztos. Szúrt a torkom, olyan volt, mintha valami borzasztó és undorító lény akarna felkúszni rajta, én pedig öklendezni kezdtem. Leestem az ágyról és köhögtem a kezembe. Megállíthatatlanul. Remegtem egész testemben, a könnyeim folytak a megerőltető és fájdalmas köhögéstől, majd éreztem, ahogy kifolyik a torkomból az a valami, én pedig megkönnyebbülten terültem el a hideg padlón. Reszkettem, a tagjaim önkéntelenül rándultak össze, könnyeimnek nem tudtam határt szabni, a látásom pedig borzalmas volt. Egyszer láttam, egyszer nem. A legszörnyűbb mégis az volt, hogy semmit nem hallottam az idegesítő zúgáson és az őrjítő sípoláson kívül.

Az egyetlen, ami boldogsággal töltött el az SeHun ragyogó mosolya volt és a csókja.

8. fejezet

Lassan nyitogattam szemeimet, ahogy magamhoz tértem és csalódottan tapasztaltam, hogy még mindig SeHunék házában, az ideiglenes szobámban fekszem az ágyban. Fel akartam ülni, de amint megemeltem a fejemet az sajogni kezdett a fájdalomtól. Végül is, nem csoda, hiszen az az állat konkrétan nekicsapott az ablakkeretnek… Úristen. Akkor Tao…

Rémülten próbáltam láthatatlanná válni, ahogy megjelent mellettem az emlegetett személy azzal a már jól ismert, undorító mosolyával az arcán, de persze nem volt tulajdonomban ehhez hasonló képesség, így csupán próbáltam elveszni az ágyneműben. Ó, pedig mennyire jól jött volna megannyi alkalommal a láthatatlanná válás…

- Végre felébredtél, Kai – szólalt meg ekkor, amitől kirázott a hideg és azonnal menekülni akartam. Nem akartam látni és nem akartam újból a részese lenni annak, amit a három év alatt annyiszor tett velem. Utáltam őt. Soha többé nem akartam látni és annyira reménykedtem abban, hogy ez sikerül is… De persze már megint nem. – Hiányoztam, ugye? Mert nekem nagyon, nagyon, nagyon hiányoztál – vigyorodott el újból, majd egyik kezével felém nyúlva próbálta megérinteni az arcom, de én azonnal elütöttem az ép karommal. Nem viseltem volna el megint, hogy hozzám érjen azokkal a vékony, hosszú ujjaival.

- Tűnj innen! – kiáltottam rá, amilyen hangosan csak tudtam és azért könyörögtem magamban, hogy JiEun legyen itthon és segítsen nekem. Egyedül képtelen lettem volna, nem tudtam volna elmenekülni előle. Soha nem tudtam…

- Ugyan már, Kai – forgatta meg a szemeit, mintha annyira unalmas lennék. Aztán átváltott arra a kegyetlen emberre, aki megkeserítette az életemet. Megragadta csuklómat, olyan erősen szorította, hogy szinte éreztem, ahogy képes lenne eltörni a csontomat, ha még erősebben fog rá. – Ne szórakozz velem! – sziszegte az arcomba hajolva, s már éreztem is a leheletét a nyakamon, nekem pedig összeszorult a torkom, ahogy felrémlett előttem, amint végignyal a nyakamon, vagy megharap. Undorodtam Taotól, úgy mint soha senkitől azelőtt. Ordítottam, ahogy csak bírtam, miközben próbáltam kiszabadulni vasmarkából. Mindenáron menekülni akartam, jelen pillanatban még az sem érdekelt, ahogy az összevarrt vállam húzódik az eszeveszett mozgásomtól.

- Hozzá ne merj érni! – hallottam egy ismerős hang kiáltását egyszerre az ajtócsapódással, rajtam pedig végigfutott a megkönnyebbülés, ahogy megláttam azt a szöszit, akitől ugyanúgy félnem kellett volna most már. Hiszen valószínűleg semmivel sem volt különb a felettem térdepelőtől. – Hagyd őt békén! – sziszegte dühösen a fiú, amit nem értettem, de boldog voltam valamiért. A torkomban dobogott a szívem, de nem tudtam volna megállapítani, hogy a félelemtől, vagy valami teljesen új érzéstől. A szöszi fiú sietős léptekkel jött az ágyhoz, ahonnan aztán Tao karját megragadva dobta le a padlóra, úgy hogy tisztán lehetett hallani a fiú fejének koppanását. A sérült szitokszavakat szórt SeHunra és az egész családjára, de nem úgy tűnt, mintha annyira vissza akarna vágni a szöszinek. Fejét fogva tápászkodott fel az alapzatról, majd mérgesen nézett hol rám, hol pedig a mellettem álló fiúra. – Nem bánthatod őt többé, megértetted? Épp eleget tettél vele, hogy teljesen tönkre tedd az életét. Elegem van. Soha többé ne merj hozzányúlni! És takarodj a házamból! – ordított rá a fiatal fiú, miközben hozzávágott valamit a hátához. Nem láttam olyan tisztán, de a következő pillanatban Tao már nem is volt a szobába, csupán léptei zaját lehetett hallani, amint a lépcsőn szalad le, majd a bejárati ajtó hangos csapódását. Kétlem, hogy SeHun édesanyja itthon lett volna, hiszen nem hiszem, hogy nem jött volna elő egy ilyen hangzavarra.

- Minden rendben, JongIn? Ugye nem bántott? – fordult felém végül SeHun aggódva, majd arcomhoz nyúlva próbálta szemügyre venni a nyakamat, de én elutasítóan ütöttem el a kezét. Fagyos tekintettel néztem az ő barna szemeibe, amik tömény értetlenséget és aggodalmat tükröztek.

- Ki vagy te valójában? – suttogtam remegő hanggal, ahogy próbáltam elképzelni, hogy mit fog mondani. Féltem, hogy valami olyat, ami még Taotól is durvább. Féltem a válaszától, mert kezdtem bízni SeHunban és nem akartam csalódott lenni. Nagyon nem. SeHun habozott, ezt azonnal le lehetett szűrni, ez pedig szomorúsággal töltött el. Tudtam, hogy soha nem akarta az igazat mondani a komolyabb témákkal kapcsolatban, de akkor is szarul érintett, hogy még ezek után is képtelen elmondani. Tudtam, hogy hazudni fog, de én nem akartam hallani egy újabb hamis választ. Megbántottam fordultam a másik oldalamra, a takarót a fejemre húzva kuporodtam magzatpózba, ahogy próbáltam felülkerekedni a kitörni készülő remegésen.

- Nem akarom elmondani, JongIn… – hallottam a fiú halk motyogását, majd ahogy besüppedt mellettem az ágy. Azonnal a legtávolabbi részre húzódtam, még csak véletlenül sem akartam, hogy hozzám érjen, annyira csalódottá tett a valós énjével. – Kérlek, JongIn. – Könyörgött, hasonlóképpen, mint ahogy én tettem megannyiszor életem legsötétebb éveiben, én pedig sírni tudtam volna az érzéstől. Sajnáltam őt, de magamat jobban féltettem. Nem akartam újból bedőlni neki. – Nem foglak bántani, soha nem is tudnám megtenni, de kérlek, értsd meg, hogy nem vagyok olyan, mint Tao. Soha nem tudnék olyanokat tenni, amiket ő. Őszintén nem tudom felfogni, hogy mégis hogy mert téged bántani és hidd el… hidd el, hogy meg fog fizetni ezért. – Éreztem, ahogy ökölbe szorította a kezét és rávert az ágyra, valószínűleg tehetetlenségében.

- Nem akarok itt élni ezek után, SeHun… – motyogtam a paplan alatt, miközben pislogva próbáltam eltűntetni a könnyeket a szememből. – El akarok menni, vissza a lakásomba… Tao már úgyis látott, meg fog ölni előbb-utóbb, akár itt vagy, akár nem.

- Ne mondd ezt, kérlek – hallottam SeHun szenvedő hangját, majd ahogy egyre közelebb mászik hozzám, a következő pillanatban, pedig már takarón keresztül ölelt magához, úgy hogy nem tudtam volna szabadulni sem. Fájt a szívem, hogy ezt az oldalát is meg kellett ismernem a szöszinek, de nem adhattam fel. Nem akartam még több fájdalmat… – Nem akarlak elengedni, most hogy már itt vagy velem, JongIn. – A paplanba mormogott, de mivel az tulajdonképpen a fülemen volt, így ha nem is akartam volna, akkor is tisztán hallottam, amit mondott, ez pedig megijesztett. Miért beszél így rólam, amikor nem is állunk olyan közel egymáshoz? Miért mond olyanokat, mintha annyira fontos lennék neki? Miért tűnik úgy, mintha sze… Nem! Képtelenség! – Saját magammal vitatkoztam a fejemben és ez annyira durva volt. Kiakasztó és egyben ijesztő. SeHun volt az a személy, aki napok alatt váltott ki belőlem furcsábbnál furcsább reakciókat, amiket nem tudtam megfejteni. Fájt a vállam, ahogy SeHun néha hozzáért, de nem szóltam neki, és nem tudom, miért. Át akartam ölelni, úgy hogy érezzem a testéből áradó meleget, ami biztonságot nyújtana. Sírni akartam, úgy hogy kiadjam az összes fájdalmamat. Azt akartam, hogy eközben ő végig nyugtató szavakat suttogjon a fülembe. Olyan sok mindent akartam egyszerre, hogy féltem, túl sokat kérek és meg fogom bánni.

Hirtelen rántottam le magamról a takarót, így megcsapva vele a fiút is, de nem érdekelt. Határozottan ültem fel, a szemeimben végig az eltökéltség lángja lobogott, ami addig nem aludhatott ki, amíg véghez nem vittem azt, amit akartam. Visszafordulva néztem a meglepett fiúra, majd egy egyszerű mozdulattal ültem rá a szöszi alhasára. SeHun hatalmasra tágult szemekkel pislogott alattam úgy, akárcsak egy halacska, ami borzasztóan aranyos volt már megint. Nem tudtam nem elmosolyodni rajta, mielőtt újra át nem vette a szomorúság az uralmat rajtam, így végül beharapott ajkakkal dőltem le a fiú mellkasára –, azért egyik karommal tartva magamat. Arcomat direkt úgy fordítottam, hogy ne lásson rám a szöszi, miközben kezemmel gyöngéden markoltam pólójába, ahogy próbáltam visszanyelni a gombócot, ami a sírást tartotta vissza. Nehéz volt. Ó, de még mennyire, és sajnos SeHun pontosan tudta, hogy miért nem fordultam felé. Még másodperceken keresztül csak döbbenten feküdt alattam, a szívén tisztán hallottam, hogy alig ver, majd pillanatok alatt gyorsult fel vagy tízszeresére, ami ezúttal engem lepett meg. SeHun hűvös ujjaival nyúlt be felsőm alá, úgy simogatva a bőrömet, amitől kirázott a hideg. Alsó ajkamat beharapva próbáltam úrrá lenni a remegésem, mert egyáltalán nem akartam megint SeHun előtt sírni.

- Bízz bennem – motyogta a nyakamba a fiú azt a két szót, amitől leállította egy pillanatra a szívemet, aztán ezerszer erősebben kezdett dobogni. Nem akartam elmondani neki, hogy valahol mélyen, a szívemben már rég megbíztam benne. Féltem kimondani, ahogy ugyanattól is tartottam, hogy mi történik majd, ha elvesztem a bizalmamat sokkal komolyabban, mint eddig bármikor. Ha valaha is olyat tenne, amit ígérete ellenére megszegett, azt hiszem gondolkodás nélkül ugranék le valahonnan, hogy akkora fájdalmat szerezzek magamnak, amit emberi aggyal már képtelen lennék befogadni. Bármikor feltudtam volna adni az életemet most már, hiszen annyi terhet viseltem már az amúgy is sérült vállamon, hogy nem volt miért maradnom ezen a világon. Vágytam a másvilágra. A túlvilágra. – Kérlek, JongIn. Szükségem van rád. Annyira szeretném, ha az enyém lehetnél. Akkor vigyázhatnék rád és teljesen jogosan mondhatnám meg a többi embernek, hogy ne érjenek hozzád. Csak sajnos tudom, hogy te ebben nem lennél benne. És én nem akarlak bántani, soha. – Meglepődtem SeHun szavain és talán most először őszintén nem tudtam, hogy mégis mit kellett volna mondanom, vagy tennem. A szívem őrült tempóban vert, akárcsak mikor menekülő utat kerestem, most csupán annyival most másabb, hogy én választ kerestem. Aztán észrevettem, hogy nem félek. Nem félek a fiú szavaitól, pedig tudtam, hogy az a szó, amit SeHun ejtett ki, az nem csak annyit jelentene, hogy az övének hív. Tudtam, tökéletesen tudtam, hogy akkor a testem is az övé lenne. És én nem féltem ettől. Akartam, hogy SeHun gondoskodjon rólam egy teljesen más szinten; úgy, mint a szerelméről. Még ha nem is tudtam biztosan, hogy a fiú milyen érzéseket táplál irántam, akkor sem rémisztettek meg a szavai. Őrültnek éreztem magamat, ahogy egyik percben még félek a fiútól, a másikban utálom őt, a harmadikban megbízom benne, a negyedikben pedig már az övé akarok lenni. Annyira nem volt ez így normális. Őszintén nem tudtam, hogy mit tegyek, pedig annyira akartam! Válaszolni akartam a fiúnak, nem akartam tovább csendben maradni. Talán itt sikerült rávennem magam, hogy emeljem meg a fejemet és fordítsam a szöszi irányába, aki annyira elveszetten és reménykedve nézett vissza rám azokkal a csillogó szemeivel, hogy képtelen voltam nem elmosolyodni, annyira édesen festett. Furcsa volt egy tulajdonképpen velem egykorú fiúra azt mondani, hogy édes, de ha egyszer tényleg az volt, akkor mi mást mondhattam volna? SeHun egyszerre volt komoly, aranyos, kedves, jóképű, vicces, perverz és… és gonosz, azt hiszem. Igazából csak reménykedni tudtam, hogy nem az és csupán valamit teljesen félreértettem, így inkább gyorsan tereltem el a gondolataimat azzal, hogy megint bevallottam magamnak, hogy tetszik nekem a szöszi. Soha nem tagadtam, hogy meleg lennék, de ugyanúgy megnéztem a nőket is még anno. Talán amiatt kezdtem máshogy is tekinteni az alattam fekvőre, hogy három évig csupán fiúkat láttam és azok is mind szadista melegek voltak. Biztos, hogy nem tettek jót a lelkemnek.

- JongIn, figyelsz? – kérdezte halkan SeHun, másik kezével arcomat fogva, mire észbe kapva fókuszáltam újból hófehér bőrére, majd teljesen önkéntelenül a rózsaszín ajkaira. Esküszöm, egy lánynak sincsen ilyen rózsaszín szája rúzs nélkül, ő pedig fiú és semmi természetellenes nincs rajta!

- Aha, igen, figyelek – válaszoltam azért immár elég kábán a fiúnak, mert kezdtem azt is elfelejteni, hogy mit kérdezett, annyira lekötött a szája. Úristen, tiszta beteges vagyok már. Túl sokáig voltam a közelében. Tudtam, hogy nem szabadott volna ennyire közel kerülnöm hozzá. Egyáltalán mi okból döntöttem úgy, hogy én ráülök egy nálam magasabb fiúnak tulajdonképpen az ágyékára?! Amíg én ilyenekkel strapáltam az agyamat, addig SeHun elmosolyodva figyelte arcom minden rezdülését, amit csak azután vettem észre, hogy a fiú elsimított egy tincset a szememből. Zavartan eszméltem fel újra, majd újból visszaestem az értetlenség küszöbére, ahogy megéreztem azokat a lehetetlenül rózsaszín ajkakat a sajátomon.

7. fejezet

Arra ébredtem, hogy a vállam egyfolytában húzódott, a karom zsibbadt, a nyakam alatt pedig valami kényelmetlen volt. Nem tudtam elképzelni, mégis mi történhetett az éjszaka, amíg ki nem nyitottam a szemeimet és rá nem jöttem, hogy nem a saját, ideiglenes ágyamban vagyok. SeHun ott feküdt közvetlen mellettem, a karja a nyakam alatt volt, így nem csoda, hogy úgy fájt már az a testrészek. Szegény szöszinek valószínűleg még rosszabb lehetett, bár nem mutatta jelét, hogy ébren lenne, csupán halkan, mégis aranyosan szuszogott az arcomra, és ami a legmeglepőbb volt, hogy még így, álmában sem volt semmi baja. Úgy nézett ki, mintha csak most lépett volna ki valami fotósorozatból. Ahogy végignéztem rajta, a szőke haja aranyosan össze volt kócolódva, az arca ki volt simulva, még fehérebbnek tűnt, mint általánosságban, akár, aki nem is él. A takaró takarta a testünk nagy részét, azonban még így is éreztem, hogy a lábaink az ágynemű alatt össze vannam tekeredve, SeHun másik karja pedig a hátamat ölelte, miközben jéghideg keze nyakamat súrolta. Elmosolyodtam a látványra, de aztán megint belenyilallt a fájdalom a vállamba, így elvéve a fiú hasáról a karom próbáltam valahogy kikászálódni mellőle, de amint megmozdítottam a lábamat ő felnyöszörgött, a következő pillanatban pedig már a keze a bal lábamat fogta, hogy átvesse saját magán. Döbbenten és egyben elképesztően zavartan néztem fel a fiúra, ugyanis így tökéletesen éreztem ágyékomnak nyomódni az ő nem kicsi reggeli problémáját. SeHun félig csukott szemein keresztül nézett vissza rám egy édes mosoly kíséretében, majd megköszörülve torkát próbálkozott a beszéddel.

- Miért akartál elmenekülni, JongIn? – kérdezte rekedten, ami valamiért borzasztóan tetszett, így nyelve egyet húzódtam egy minimálisan hátra, mivel túl közel voltunk egymáshoz véleményem szerint, bár tény, hogy egy ágyban nem igazán lehet egymástól távolabb kerülni.

- Fáj a vállam – mondtam elpillantva az arcáról, így szemezhettem a mellkasán megbúvó tetoválásával, ami még mindig megannyi kérdést hagyott maga után, de sejtettem és tudtam is, hogy úgy sem kapok rá választ, így sóhajtva és teljesen öntudatlanul nyúltam hozzá a bőréhez, végighúzva a betűkön a mutatóujjam. Tisztán láttam, ahogy a mellkasa szaporábban kezd emelkedni és süllyedni, amit egy apró fél mosollyal nyugtáztam.

- És most mit csinálsz? – suttogta sejtelmes hangon, mire muszáj volt feltekintenem rá, hogy szembesülhessek a kaján vigyorával, a következő pillanatban pedig már éreztem is, ahogy tarkómnál fogva óvatosan fordít maga alá lábaim közé feküdve, míg én hatalmasra kerekített szemekkel néztem egyenesen a szemébe, egyre sűrűbben kapkodva a levegőt. Nem tagadom, hogy a legelső pillanatban még örültem is a kialakult helyzetnek, aztán beugrottak mozzanatok milliója és megrémültem. Megremegett az ajkam, ahogy megéreztem azt a bizonyos gombócot a torkomban, a sírás pedig őrült erővel próbált feltörni a bensőmből. A kezem, amivel eddig SeHun bőréhez értem most remegve esett a mellkasomra, a lábam pedig, ami a fiú csípőjén volt most combjai mellett támaszkodott a talpamon. Csupán sokadik próbálkozásomra sikerült kinyitnom a számat, úgy, hogy meg is tudjak szólalni.

- Te mit csinálsz? – suttogtam, de a remegés még a hangomban is tisztán kivehető volt. Csalódottság költözött a szívembe a rémület mellé, hiszen SeHun ezzel a tettével szinte a tudtomra adta, hogy leszarja azokat, amiket mondtam neki és valószínűleg csak szórakozni akar. És ahogy ezeket mind kimondtam magamban, rádöbbentem, hogy nem érdekel SeHun, nem tehet meg velem akármit, még ha úgy is gondolja. Mintha minden erő visszaköltözött volna a végtagjaimba… egyszerűen lefejeltem a fölöttem lévő fiút, aki így mellém esve fogta meg a fájó testrészét. Nem törődve a fájdalommal ültem fel az ágyból, majd azon nyomban keltem ki is belőle. Szédelegve tántorogtam az ajtóhoz –, ugyanis a fejelés nem csak SeHunnak fájt –, majd onnan visszafordulva néztem az immár felém forduló fiúra. Másodpercekig csak keményen álltam szenvedő tekintetét, aztán megszólaltam.

- Megbíztam benned SeHun – kezdtem elcsukló hangon és többé nem takartam el könnytől nedves szemeimet. – Még ha nem is sok mindent, akkor is nagyjából elmondtam, hogy min mentem keresztül, te pedig… – szívtam be a levegőt remegve, közben éreztem, ahogy egy könnycsepp elindul az arcomon, le, egyenesen az ajkaimhoz. Láttam, ahogy folyamatosan közbe akar vágni, de nem engedtem. Nem akartam hallani a hangját. – Miért rontasz el mindent, amikor jól érzem magam?! Könyörgöm, SeHun, miért nem érted meg, hogy nem egyszerű ez nekem? – sírtam fel ködös szemekkel pislogva fiúra. – Nem akarok itt maradni… – csuklott el újból a hangom, majd egy utolsó pillantást vetve a fiúra léptem ki a szobájából, visszamenve a sajátomba, rögtön be is zárva az ajtót. Hangosan felsírva csúsztam le az ajtónak támaszkodva. Próbáltam tompítani a hangomat, úgy hogy szám elé tettem a karomat, így beleharapva abba, de még ez sem segített. A fájdalom rengeteg helyen kezdett jelentkezni a testemben szépen sorjában, de többé nem érdekelt. A sebesült vállamon a varrat már rég fel is szakadt, a vér csordogált belőle, átáztatta a fehér pólómat, karomon pedig tovább folytatta útját, de nem érdekelt. A karomat egyre erősebben haraptam, lassan úgy éreztem, hogy kitépem a húst is belőle, de végül megálltam és leengedtem a testrészem. A szívem meg, mintha csak összetört volna, pedig nem voltam szerelmes a fiúba, mégis úgy éreztem, mintha tönkretett volna. Homályosan láttam a könnyektől a szememben, mégis lassan felálltam és elindultam.

- JongIn! – hallottam kívülről SeHun hangját, de én csak folytattam az utamat az ablak felé. – Kérlek, ne haragudj, nem gondolkodtam eléggé – magyarázkodott hadarva, mint aki kétségbe van esve. Hallottam, ahogy lenyomja a kilincset, ami sokadik próbálkozására sem modult, így idegesen vert rá az ajtóra. – JongIn, kérlek… nyisd ki az ajtót – hallottam egy halkabban a hangját, de én nem engedelmeskedtem neki, hanem az ablakot nyitottam ki, így megcsapott a hűvös reggeli szellő. Talán meghallottam az ablak nyitóódását, de az is lehet, hogy megérezte a hideget, mert SeHun hangosabban szólalt meg ezúttal, hangjában mintha rémületet véltem volna felfedezni. – JongIn? Mit csinálsz? – Visszaléptem a táskámhoz, hogy elővegyem a pisztolyt, majd az ajtóhoz lépve elfordítottam a zárat, rögtön utána pedig hátralépdelve indultam vissza a nyitott ablakhoz. A fiú belépett a szobába, majd hatalmas szemekkel nézett rám és legfőképpen a kezemben éppen ráirányított fegyverre.

- Hagyj elmenni, SeHun – suttogtam a szemébe nézve még mindig könnyes szemekkel, hiszen akármennyire is tagadtam, akkor is jelentett számomra valamit a fiú, csupán még nem fűzött hozzá olyan szoros kötelék. Hátrapillantva emeltem egyik lábamat a párkányra, majd visszafordítottam tekintetem a rémült, aki lefagyva bámult engem a szoba közepéről.

- Ne csináld, JongIn… – Remegett a hangja, csak éppen nem tudtam eldönteni, hogy mitől. Keserűen elmosolyodva lendítettem át lábamat a párkányon, közben próbálva kigondolni, hogy mit is mondjak SeHunnak.

- Már rég meg kellett volna tennem. Akkor nem hagytad, most viszont azt hiszem, egy kicsit a te hibád is, hogy meg akarok újból halni. Talán, kicsit jobban kéne figyelned az emberekre, nem csak azt akarni, amire neked van szükséged. Talán, jobban kéne figyelned bizonyos dolgokra és neked is ugyanúgy el kéne árulnod néhány dolgot, nem gondolod? Tudom, hogy mi volt az éjszaka a kezedben, mikor a szobádba mentem, SeHun… és ez hagy maga után jó pár kérdést – néztem rá semleges tekintettel, mégis keményen. Összezavarodottan pislogott rám, majd hirtelen átvillant valami a szemén. Felfogta, azonban nem szólalt meg. Talán rájött, hogy nincs joga válaszolni, vagy egyszerűen csak nem érdekeltem már, most hogy feltártam előtte ezeket. – Hát, kösz, hogy gondoskodtál rólam meg minden – ejtettem ki undorodva a szavakat, miközben másik lábamat is átvetettem a párkányon, még közelebb kerülve az ugráshoz. – Azt hiszem, ezalatt a pár nap alatt megkaptam néhány utolsó boldog pillanatomat, még ha közel sem vált valóra egyetlen álmom se, azért valamilyen szinten örülök, hogy te voltál az, aki körülöttem volt, és aki vigyázott rám – suttogtam magam elé az utolsó szavakat, ahogy felrémlettek előttem a pillanatok, amikor SeHun kedves volt és törődött velem. Ahogy megölelt, ahogy segített nekem, ahogy magához húzott alvásnál… Önkéntelenül csordultak ki újból a könnyeim, miközben ledobva a pisztolyt a földre támaszkodtam meg az ajtókeretben. Készen álltam az ugráshoz, készen álltam arra, hogy véget vessek az életemnek és elhagyjam ezt a világot.

Köszönöm anya, apa és nővéreim, hogy veletek élhettem annyi éven keresztül… - suttogtam magamban, újabb könnycseppekkel gazdagítva az arcom, immár teljesen kizárva SeHunt húztam magam alá a lábaim, hogy guggolásból rugaszkodhassak el. Nem volt nagy a szintkülönbség, mégis, lehetetlenség lett volna túlélni az ugrást, hiszen a földön kövek voltam, rengeteg rózsabokorral és egyéb virágokkal ellátva, amik segítettek volna a halálomban. Zajt hallottam magam mögül, de nem foglalkoztam már vele. Beszívtam a levegőt, majd behunyt szemekkel fújtam ki, közben kezeimmel ellökve magamat a kemény felületről.

- Tao, ne! – kiáltotta SeHun valahonnan mögülem, rögtön utána pedig éreztem, ahogy valaki megragadja a pólómat, én pedig nekicsapódtam az ablakkeretnek. Szédültem a csapódástól és a vérveszteségtől is, mégis tökéletesen láttam azt a szőke fiút, aki megkeserítette az életemet, mellette pedig a másik szöszit, aki az életemet mentette meg. Homályosan pislogva dőltem hátra az ablakból a hófehér szőnyegre, majd minden elsötétült.

Rohantam. Vaksötétben rohantam milliónyi szilánkon, amik már megannyi helyen felsértették a talpamat. Talán nem is maradt olyan hely, amiből nem ömlött volna a vér és nem állt volna ki belőle legalább egy üvegszilánk. Fehér villanás szelte át a sötét végtelenséget, majd orbitálisan hangos ordítás hallatszódott. Megfagyott az ereimben a vér a félelemtől, a szemeimből folyamatosan folytak a könnyek, a következő pillanatban pedig a tüdőmbe fúródott valami. Kitágult szemekkel kaptam az említett részem fele, azonban kiáltani már nem tudtam, mert a szám közül sötét vörös vér folyt ki. Egyfolytában köhögtem, már nem kaptam levegőt és meg sem bírtam mozdulni. Forogni kezdett körülöttem a világ, mikor pedig legközelebb kinyitottam a szemeimet már az ajkaimon valaki másé voltak. Az a valaki pedig zokogva csókolt meg és ölelt magához kétségbeesetten. Szőke haját ragacsos vér borította és én tudtam, hogy miért. Megállás nélkül hajtogatta a nevemet, közben hajamat simogatva és ringatva engem, de mintha csak magát akarta volna ezzel nyugtatni, hiszen ő is tudta. Tudta, hogy az én vérem áztatta át őt is.